Munkára termett

Beszámoló egyik egyesületi tagunk élményeiről.

Milyen a közös munka egy schnauzer-rel? 

Nehéz szavakkal összefoglalni, azt meg kell tapasztalni!

Ha új dolgot kell tanulni akkor nagyon lelkes és igyekvő. Felemelő érzés amikor a gazdi körül ugrándozik, mosolyogva, farok csóválva, hogy vajon mi a következő feladat amit meg kell tanulni. Ha tanácstalan, ránk néz kérdő szemekkel, hogy ugye most ezt kellett csinálnom és várja a megerősítést, vagy próbálkozik tovább töretlen lelkesedéssel, egészen addig amíg meg nem kapja a várva várt jutalmat.

Ilyenkor velünk örül, és szívünk szerint megölelgetnénk és megpuszilgatnánk (és ha nem látja senki néha meg is tesszük.) Amikor rájön, hogy mi a feladat, lelkesen ismételgeti  a csillogással a szemében, hogy Ő már tudja, hogy mit szeretne tőle a gazdi.

A gyakorlást mindig eredménnyel sikerül abba hagyni, mindig közelebb jutunk a célunkhoz. Az egyik legmeghatóbb dolog, amikor azon kapjuk magunkat, hogy a kutyánknak túl egyszerű a megtanulandó feladat és Ő próbálná tovább vinni, tovább fejleszteni a dolgot töretlen lelkesedéssel, de már nem kellene, mert már tudja. És miután leesik neki, hogy most ’csak’ ennyit várnak tőle, akkor értetlenkedve néz ránk ’komolyan csak ennyit vársz tőlem?’ kifejezéssel az arcán.

Csodálatos dolog, ahogy egyre jobban megismerjük Őt, rájövünk hogyan lehet gyorsan és könnyen együttműködni vele. Sőt szép lassan ismerni fogjuk az apró rezdüléseit, a sóhaját, a halk morcogását, a reggeli felébredtem hangot, mindent.  Ő addigra már rég kiismert minket. :-)

Az iskolában is éltanuló, és amikor  pár alkalom után rájön az ember, hogy ez nem véletlen, és nem a szerencsén múlik hogy most épp mi tudjuk megint a  legjobban a feladatot, akkor elkezd dagadni az ember melle a büszkeségtől, és tudja, hogy a megfelelő kutya-gazdi páros talált egymásra.

Évi és Snowy

Posted in: Beszámolók tőlünk