2012. július 26., csütörtök

Hogyan lettünk ideiglenesek - Maxi napjai


Sziasztok!
Most megalkotom a történetünket!
Kedvesemmel 3 éve vagyunk együtt. Ő 37 éves, én 27. Voltak kutyáim, macskáim is ahogy felnőttem. Amolyan jöttek-mentek alapon, ahogy az sajnos néha lenni szokott a családoknál, hozták, aztán összerágott valamit, elvitték. Kicsik voltunk, mi csak sírtunk. Anyáék elváltak, a kutyák így, vagy úgy eltűntek, a szívem azóta is fáj, ha eszembe jutott. Kamaszkoromban macskáim voltak, de 2008-ban kihoztam egy 2,5 hónapos sharpei keveréket a székesfehérvári menhelyről. Minden kutyakölyök ordítva ugrált: "engem vigyél! Engem vigyél!"
Dugó csak haldoklott egy sarokban. Kifizettem az aktuális díjat és hazavittem. Súlyos beteg volt, a bolháktól vérszegény, a kennelköhögéstől tüdőgyulladásos. Hetekig küzdött és küzdöttem én is az életéért.
Gyönyörű szép kis fickóvá cseperedett, azóta is szeretetben él, gondos gazdival.

Három éve találkoztam Zsolttal. Biciklizünk, búvárkodunk, éljük az életünket. Őt sok kutya kísérte élete folyamán, csak úgy is szívesen olvasott különböző fajtákról, nem is tudok olyan fajtát mondani, amiről ő nem tudna 3 perces kiselőadást tartani. Legkiemelkedőbb társa, Dínó, a német juhász, pár éve ment el 14 évesen. Azóta is könnybe lábad a szeme, ha róla beszél. Ők ketten szavak nélkül értették egymást, tűzbe mentek volna egymásért. Zsolt kézzel foghatóan ért a kutyákhoz, van tapasztalata, én valahogy ráéreztem a lelkükre
(ezt Dugót látva tudom). Nem is kötődött más kutyához igazán, így kicsit félve dobtam be, hogy legyen egy kutyánk.
Az aktuális gazdasági helyzetben gyereket (még) nem vállalunk, viszont bennem él a "valakiről gondoskodás" ősi ösztöne. Nagyon intelligens kutyát akartam, attól nem féltem, hogy hozzá nem értők leszünk. Eszembe jutott a német juhász, a malinois, és a schnauzer. Az első kettőhöz Zsolti ért, a harmadikat én ismerem. A Nagypapámék törpéje 9 éves és amúgy is ismertem pát gazdit és kutyáikat ahhoz, hogy tudjam, hogy ez egy olyan fajta, ami remekül alkalmazkodik a gazdi életritmusához, személyiségéhez. Nem vagyok az a csivava, mini yorki típus, nnnna... :) Szóba került az óriás snaci is, de tovább gondolva arra jutottunk, hogy egy kisebb méretű kutya mobilabb, utaztathatóbb, kevésbé forgatja fel a kertet és az életünket, nem kell az erejével küzdeni. Egy vidám, vicces bohócot akartam. 
Kiválasztottuk Lolát, a só-bors kutyalányt. Amíg 8 hetes lett, addig elolvastam minden tudnivalót a fajtáról, és Caesar Millan két könyvét.Lola 2012 július 29-én lesz egy éves. Minden általunk felállított mércének megfelel, teljesen olyan, amilyen kutyáról álmodtam. Ez annak is köszönhető, hogy sikerült következetesnek maradnunk végig, valamint az ő tulajdonságainak is. Ez egy nagyon okos, tanulékony fajta, nem kellennek nagy küzdelmek, energiák ahhoz, hogy megértse mit szeretne a gazdi. Lolának szórakoztató hobbijai vannak, vicces, minden nap megmelengeti a szívemet. Érzékeny és jó lelkű kutya, tudja a határokat, felveszi a ritmust. Igazi hű társunk, nagyon kötődünk egymáshoz. A schnauzer szuper társa tud lenni bárkinek. Megad mindent, amit egy ember kívánhat egy kutyától.

Ahogy Lolán (és más snacin) keresztül megismertem a fajta jellegzetességeit, úgy kezdett számomra fontossá válni az, hogy egy-egy fajta sajátosságait mennyire nagy felelősségünk megőrizni. Illetve fontos lett az is, hogy az ember felelősségteljesen gondoskodjon arról az élőlényről, akit bevállalt. Ez, nagyon nagy vesszőparipám, hogy annyit vállaljunk, amennyit örömmel, felelősséggel és gondosan el tudunk teljesíteni. Ha csak egy kutyára van kapacitásunk, ha csak egy kutyát tudunk teljes szívvel nevelni, etetni, ellátni, akkor ne vállaljunk másikat. Persze lehetnek átmenetek, lehet valaki jobb ideiglenes szülő, adhat többet annál, mint amit egy kutya egy menhelyen kaphat. Ez a gondolat és a Lolával elért eredményeink ösztönöztek arra, hogy segítsek ezen fajta egyedeinek úgy, hogy ha kell, átmenetileg megadjuk nekik amit kutya kívánhat addig, amíg a megfelelő álomgazdi megérkezik. Nagy a kert, kapacitás van rá, Zsolti is belement az ötletbe szívesen. A bajba jutott állatokon mindig szívesen segítünk. Felkerestem a snacimentők kis csapatát és jelentkeztem. Hamar ki is utalták nekünk Maximot, a torzomborz snaci keveréknek látszó kiskutyát. Az első perctől tipikus snaci volt, négyzetes felépítés és persze a természete...

Egy napig kerülgettük egymást. Sovány volt és nem volt jó illata. Megfürdettük, majd egy hétig ismerkedtünk. Nem volt gyors, le volt gyengülve, zörögtek a csontjai és egyfolytában éhes volt. Az első perctől mutatjuk mit várunk. Rászólunk, korrigáljuk egy-egy rossz reakció alkalmával, dicsérjük, ha ügyes, ha sikerül teljesítenie egy parancsot.

Egy hete volt nálunk, mikor kozmetikushoz vittük. Nagyon jól viselte, illemtudó volt, nem ellenkezett, csak remegett. Lekerült róla a szőr és láss csodát: snaci a kisfickó! :) A kozmetika hatására sokkal boldogabb lett, szebben szalad, könnyedebb, vidámabb. Kezdtük kiismerni, kezdtük Lolával együtt sétálni, játszani hordani. Bepattannak a kocsiba és indulhatunk is! A kirándulások alatt behívást és pórázon sétát gyakorlunk, mivel elengedni még nem merem, mert olyankor csak úgy viszik a szagok és olyankor csak szalad-szalad egy inger után. Úgy látom kezd ránk figyelni, hallgat a nevére. Nem ismeretlen számára a póráz, ha indulunk, ő az első, meglátja a pórázt és kész van...Szétesik, annyira örül. A kan kutyákkal kekeckedik. Büszkére kihúzza magát, megáll, aztán beleköt a másikba. Ez a következő tananyag... Zsolti szereti, hogy ilyen pukkancs, én azért nem örülök hogy a távolban megjelenő kutyákat is teljes elánnal ugatja, csak úgy lobog a póráz végén, majd' megfullad. Ez a "legnagyobb hibája". Ehhez majd kutyasuliba viszem, ott több tippet kapok, hogyan szoktassam le. Gondolom a füléből az a darab se véletlenül hiányzik... :D

Észrevettem, hogy ha felvesszük morog, elkezdi megfeszíteni magát, majd el kezd odakapkodni. Így néha felveszem, és ahogy kezdi a műsort, kicsit erősebben megtartom egy kézzel, majd vakargatni kezdem a nyakát, beszélek hozzá, hogy "fölösleges ez a műsor, mert nálunk senki se bántotta és most már soha sem fogja bántódás érni, ezt megígérem". Ahogy megnyugszik, kapja a jutalomfalatot, aztán mehet a dolgára. Egyébként nem ez az első neki, hogy odamar, eltelik egy kis idő, amíg a figyelmeztetései után tátogatni kezd. Azért csak tátogatás, mert nem harap oda igazán, csak rárakja a fogait a szemtelenkedőre. Persze ezen is dolgozunk. Valószínűleg azért nem kedveli az emelgetést, mert köldöksérve van.
A tegnapi egész napos kirándulás után Zsolti vezetett hazafelé, Maxi beült az ölébe és ő is az utat kémlelte. Látszik, hogy egyszer valakihez tartozott, imád autózni, tud lábnál haladni pórázon, a kozmetika sem volt új neki. Most kezdi elhinni, hogy már nem kell élelemért küzdenie, nem az utcán lakik, van falkája és van kire hallgasson, aki gondoskodik róla. Izmosodik, jó formája lett, igazi snaci.
Adunk neki még időt, tudom, hogy gyorsan tanul és gyorsan idomul hozzánk, csak foglalkozni kell vele. Lassan rajta a sor, hogy megmutassa mit tud, nekünk pedig ki kell hoznunk belőle. És így talán mi leszünk az örökös családja!

üdv: Eszter

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.

Twitter Delicious Facebook Digg Stumbleupon Favorites More